Volt egyszer egy tanárom, Miklósbá’, akinek ez volt a szava járása: „Hinni, fiacskám, a templomban kell!” Valahogy a mai napig ez a bután egyszerű kép él sokakban a hittel kapcsolatban. Hívő vagy? Irány a templom. A templomfalakon kívül megélt hit már szektaszagú. Imádkozni valakiért a buszon, azt mondani a Lidl-ben a pénztárosnak, hogy Isten szereti Őt, ruhát, pénzt, vagy akár autót adni valakinek csak úgy, mert Isten mondta… Azonnali és könyörtelen megütközést vált ki még a keresztényekből is. Isten mondta mi? Hát persze… Kilépni az oly sokszor emlegetett komfortzónából, bevállalni, elindulni, fárasztó és bajos.
Nagy felfedezést tettem, kérem szépen! Rájöttem, hogy a vízen járáshoz víz kell. Kell hozzá a közeg. A süllyedésveszély, a kiszolgáltatottság. Kell az a fajta Ráutaltság, ami csak éles helyzetekben mutatkozik meg. Vízen járni kockázatos, és feltűnő dolog. A hit, ha működni kezd, az azonnal feltűnést kelt. Kilóg mindenféle sorból. Áthág beidegződéseket, írott, vagy íratlan szabályokat. A hit nem konszolidált jófiú. A hit pimasz és bevállalós. Meghal, ha nem csinálhat valamit. „Mert ahogyan halott a test a lélek nélkül, ugyanúgy halott a hit is cselekedetek nélkül.” (Jakab 2:26)
Az élő hit vízen jár. Nem függ körülménytől vagy a mozgását árgus szemekkel követők véleményétől. Csak mosolyog, ha a partról bekiabálók szavait hallja: „Nézzétek már, még úszni se tud. „

Pintér Béla

Nincs megjegyzés

Leave a Response

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.